Mélyen megrázta a hazai könnyűzenei életet a tragikus hír, amely az elmúlt napokban bejárta a sajtót: eltávozott közülünk egy köztiszteletben álló zenésztárs, akinek emléke előtt most az egész szakma fejet hajt. A veszteség híre váratlanul érte a kollégákat és a barátokat is, akik azóta is sorra osztják meg megrendítő emlékeiket a közösségi oldalakon. A búcsú pillanatai fájdalmasak, hiszen egy olyan alkotót veszítettünk el, aki munkásságával és személyiségével is nyomot hagyott a magyar zenei kultúrában.
Szolnoki Péter, a Bon Bon együttes frontembere is megszólalt a tragédia kapcsán, és fájdalmas szavakkal búcsúzott zenésztársától. A mélyen átélt gondolatokból kirajzolódik egy olyan szakmai és baráti kapcsolat, amely évtizedeken átívelt, és amelyben a közös fellépések, a próbatermi emlékek és a zenélés iránti olthatatlan szenvedély kötötte össze a művészeket. A gyász most minden másnál erősebb, a zenésztársak pedig próbálják feldolgozni, hogy a színpadon már soha többé nem találkozhatnak vele.
A búcsúzó sorok nemcsak a szakmai sikerekről szólnak, hanem arról az emberi oldalról is, amelyet a közönség talán kevésbé ismerhetett. A barátok emlékeiben egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki mindig optimizmussal és segítőkészséggel fordult a körülötte lévők felé, még a legnehezebb időkben is. A zenei szakma képviselői – énekesek, zenészek, technikai munkatársak – egy emberként állnak ki a gyászoló család mellett, hangsúlyozva, hogy a zene világa egy pótolhatatlan értékkel lett szegényebb.
A gyász rányomja bélyegét a következő időszakra is, hiszen a közösen tervezett fellépések és projektek most üresen maradtak. A rajongók is csatlakoztak a megemlékezésekhez, virágokkal és gyertyákkal tisztelegnek az elhunyt művész emléke előtt, miközben a rádiókban és a közösségi oldalakon is egyre több dal csendül fel, amely a közös múltat idézi meg. Szolnoki Péter és a pályatársak szavai ékes bizonyítékai annak, hogy a zene nemcsak szórakoztatás, hanem egy olyan láthatatlan kapocs is, amely a halál után is megőrzi az emberi kapcsolatok emlékét és tisztaságát. A mostani időszak a csendes emlékezésé, ahol a fájdalom mellett a tisztelet és a hála az úr, amiért az életük részese lehetett egy ilyen tehetséges művész.
