A legmélyebb fájdalom és a mindent túlélő, örök hűség története tárul elénk a becsvölgyi ház falaiból, ahol az idő visszavonhatatlanul megállt. Tóth József festőművész több mint húsz éven át osztozott jóban, rosszban, fényben és a legmélyebb sötétségben a felejthetetlen, csodálatos színésznővel, Börcsök Enikővel. Öt hosszú év telt el azóta, hogy a művésznő szervezete feladta az emberfeletti küzdelmet, de a férfi szívében és mindennapjaiban a mai napig nincsen olyan áldott pillanat vagy nehéz óra, hogy ne emlékezne élete egyetlen, igazi párjára. Ebben a vidéki, békés menedékben minden pontosan ugyanúgy áll, ahogyan azt a közkedvelt és imádott Encike egykor hagyta, a tárgyak érintetlenek, a bútorok hűségesen őrzik a múltat, mert a gyászoló művész semmit, egyetlen apró részletet sem volt hajlandó átrendezni vagy megváltoztatni. Még a mobiltelefonjából sem törölte ki soha a imádott nő telefonszámát, mintha bármelyik percben megcsörrenhetne a készülék.
A színésznő élete utolsó szakaszában már elmondhatatlanul sokat szenvedett, súlyos, gyötrő betegségek láncolata tépázta törékeny testét. Kétszeres vesetranszplantáltként rendszeresen és fegyelmezetten dialízisre szorult, miközben a nyirokrák könyörtelen kórjával is meg kellett küzdenie nap mint nap. Az orvosok ugyan újra és újra biztató szavakkal nyugtatták a szerelmespárt, mondván, hogy a betegség még abszolút gyógyítható stádiumban van, de a kemény, megfeszített munka és az állandó hajtás miatt a művésznő szervezete végzetesen és menthetetlenül elfáradt. Rengeteget dolgozott, szinte emberfeletti tempót diktált önmagának Budapesten, a Rózsa utcai lakásukból korán reggel kilenc órakor indult el, és az esti órákban, tizenegy előtt szinte soha nem lépte át az otthonuk küszöbét. Próbák után kettőkor hazaszaladt ebédelni, miközben hűséges párja már meleg étellel várta, majd rohant tovább az egyetemre, hogy este hatig a növendékeivel legyen, onnan pedig egyenesen a Vígszínház vagy a Pesti Színház színpadára sietett játszani. Sok közeli barát és kolléga intette, figyelmeztette őt aggódva, hogy ezt a gyilkos tempót fizikailag képtelenség sokáig bírni, de a vállát nyomó hatalmas teher ellenére minden elvárásnak makulátlanul meg akart felelni. Soha egyetlen alkalommal sem hivatkozott a betegségeire, nem kért sajnálatot. A kemény kezelések következtében a haja is teljesen kihullott, és bár volt két gyönyörű, drága parókája, egyiket sem volt hajlandó feltenni, büszkén és önazonosan vállalta kopaszságát, mert a párja szemében így is elmondhatatlanul helyes és gyönyörű volt.
Tóth József most is érte, az ő emlékéért építkezik, és szépíti a becsvölgyi környezetet. A színésznő annak idején pontosan megfogalmazta a vágyait, részletesen elmondta, hogyan nézzen ki a ház, a virágzó kert és a hatalmas rét az erdő szélén, ahová egykor oly szívesen járt sétálni, gombát, kökényt és csipkebogyót szedni. A hűséges férfi mindent megtesz, hogy teljesítse az ígéretét, három hét múlva a nagy terasz is teljesen elkészül. A pesti lakásból csupán a legszemélyesebb tárgyakat hozta el, hiszen tudja, hogy szerelme lelke örökre vele tartott a csendes vidékre. A nappalok a kemény munkával, bútorok és székek gyártásával telnek, sőt legutóbb egy templom részére készített Krisztus-fejet, ám a sötét, magányos esték mindig sokkal nehezebbek. Régen, a budapesti évek alatt József minden éjjel ébren, türelmesen megvárta, hogy szerelme hazaérjen a színházból, és az elképesztő humorú nő meséléseit hallgatva, átnevetve beszélgettek hajnalig. Csodálta, ahogy a konyhában főzés közben egyszerre tanulta a színházi szövegeket, telefonált és intézkedett, miközben minden láthatatlan terhet levett a férfi válláról. Olyan zseniális darabokban nyújtott lenyűgöző alakítást, mint a Mikve, a Találkozás, az Oklahoma, a Száz év magány vagy a Katharina Blum elvesztett tisztessége, a színházi világban és a filmvásznon is egyaránt tündökölt.
A legmegrázóbb, szívbemarkoló dráma a kórház falai között zajlott le, a szörnyű Covid-járvány időszakában, amikor a szigorú korlátozások miatt a férfi hosszú ideig be sem mehetett hozzá. Egyik nap megcsörrent a telefon, és a színésznő elcsukló hangon csak ennyit mondott: Józsikám, meg fogok halni. A férfi könnyeivel küzdve így válaszolt: Tudom, Encikém, de most ne ezzel foglalkozzunk, hanem beszélgessünk, amíg itt vagy, és mi ketten vagyunk egymásnak. Egész éjszaka az ő hangját hallgatta. Volt egy pillanat, amikor József odaállt a kórház ablak alá, és felhívta, hogy nézzen ki. A színésznő a vonal túloldalán azt mondta, várjon, és zörögve tolta maga mellett az infúziós állványt a folyosón, majd az ablakhoz érve döbbent rá, hogy a gép nincs is rá kötve. Még a legnagyobb bajban is képesek voltak ezen együtt, szívből nevetni. Amikor a helyzet végzetesre fordult, József már éjjel-nappal ott virrasztott a kórteremben a betegágy mellett, fogta a kezét, és a harmadik napon a színésznő örökre elaludt. Utolsó szavai azok voltak, hogy ők ketten mindig szabadok és boldogok voltak. A halál beállta után az orvosok még egy teljes órára egyedül hagyták a férfit a holttesttel, hogy elköszönhessen élete párjától, akivel húsz év után is minden nap egyre erősebb és mélyebb volt a szerelmük.
