Még ott lüktetett a levegőben a színház varázsa, még visszhangzott a taps a Nemzeti Színház falai között, de a függöny legördülésekor a közönség mit sem sejtett arról, hogy egy legenda az utolsó fejezetet írja. Sinkovits Imre, a magyar színjátszás óriása, akinek hangja és karaktere generációk emlékezetébe égett be, azon az estén még egyszer, utoljára színpadra állt. A Csongor és Tünde előadása alatt a nézők a megszokott, sugárzó energiát láthatták, ám a kulisszák mögött a halál már a fülébe súgott. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas művész számára a színpad nem csupán munka volt, hanem maga az élet. A meghajlás pillanatában talán ő maga is érezte, hogy ez az utolsó tisztelgés a nagyérdemű előtt, egy néma, mégis fájdalmas elköszönés attól a világtól, amelynek évtizedekig meghatározó alakja volt.
Másnap reggel a sors kegyetlen fordulattal zárta le ezt a kivételes életutat. Otthonában, felesége, a szintén színész Gombos Katalin társaságában a megszokott hétköznapi beszélgetés közben történt a végzetes összeomlás. A hirtelen bekövetkező tragédia az egész országot megrendítette. Bár a mentésért folytatott küzdelem heroikus volt, a sors már megírta a forgatókönyvet: a színészlegenda 2001. január 18-án, 72 esztendősen végleg elhagyta a földi színpadot. A 24 évvel ezelőtti hideg januári nap emléke még mindig élesen él szeretteiben és mindazokban, akik tisztelték őt.
Sinkovits Imre története nemcsak a sikerekről szólt. Már gyerekkorától kezdve a történelem viharai és a családi példa formálta azt a dacos, mégis mélyen tisztességes embert, akit megismerhettünk. Édesapja vendéglősként, édesanyja varrónőként dolgozott, de a hazaszeretet és a becsület szellemiségét örökül hagyták fiukra. Az Egri csillagok Dobó Istvánjaként, A tizedes meg a többiekben vagy épp a Hupikék törpikék Törpapájaként olyan karaktereket formált meg, amelyek örökre beépültek a magyar kultúrába. Élete végéig dolgozott, sosem kért könnyítést, sosem élt vissza a nevével.
A család számára a fájdalom még ma is tapintható. Veje, Hegedüs Csaba olimpiai bajnok birkózó azóta is hordozza magában a pillanatot, amikor az Árpád hídon autózva telefonon érkezett a szörnyű hír. A lakásban fogadott látvány, az orvosi küzdelem hiábavalósága örökre beégett a memóriájába. Sinkovits Mariann, a lánya, aki édesapja emlékeit féltve őrzi, ma is gyakran beszél hozzá esténként. Szobájában ott díszeleg az apai örökség, az állólámpa, és az a megszámlálhatatlan emlék, amely bizonyítja: egy ilyen nagyság halála nem a felejtés kezdete, hanem a legenda halhatatlanságának örök nyitánya. Az emlékek, a filmkockák és a közös esték fájdalmasan szépek, de a hiányuk mindennapos kísérője a családnak.
