Megrendítő veszteség érte a világot és a magyar közösséget: kilencvennyolc éves korában örök álomra szenderült Edith Eva Eger, akit milliók ismertek és szerettek klinikai szakpszichológusként, íróként és a holokauszt borzalmainak egyik legmeghatározóbb túlélőjeként. A gyászhírt magyarországi kiadója, az Open Books tette közzé, de a családja is megszólalt a felfoghatatlan űr kapcsán. Leírásuk szerint az írónő pontosan úgy távozott, ahogyan egész életében létezett: végtelen méltósággal, csendesen, mintha csak egy angyal térne végre haza a hosszú útja után. Utolsó perceiben szerető családja és elhivatott ápolói vették körül, biztosítva számára a békét és a nyugalmat, amit oly sokszor hirdetett másoknak is.
Edith Eva Eger élete maga volt a megelevenedett történelem és a legyőzhetetlen emberi szellem diadala. 1927-ben született Kassán, és kislányként még arról álmodott, hogy világhírű balerina vagy olimpiai bajnok tornász lesz. Tehetsége vitathatatlan volt, be is került az olimpiai keretbe, ám a sötét történelmi korszak zsidótörvényei kegyetlenül véget vetettek sportolói karrierjének. 1944 márciusában a kassai gettóba, majd egy téglagyárba kényszerítették családjával, májusban pedig elindult az a vonat, amely Auschwitz poklába repítette őket. Édesanyját már az érkezés napján gázkamrába küldték, őt magát pedig még aznap este Josef Mengele kényszerítette táncra. Az a mozdulatsor nem csupán egy tánc volt, hanem a puszta túlélés záloga, amiért egy darab kenyeret kapott cserébe – ezt pedig azonnal megosztotta rabtársaival.
A háború végnapjaiban a halálmenetek és Gunskirchen borzalmai vártak rá. Amikor az amerikai katonák felszabadították a tábort, Edithet egy halom holttest között találták meg; csak egy apró mozdulat árulta el, hogy még pislákol benne az élet. Harminckét kilósan, törött háttal, tífuszban és tüdőgyulladásban fekve mentették meg. Felépülése után az Egyesült Államokba emigrált, ahol ötvenegy évesen szerzett doktori címet pszichológiából. Világhírű könyvei, mint A döntés és Az ajándék, emberek millióinak mutattak utat a saját belső börtönükből való szabaduláshoz. „Túlélő vagyok, nem áldozat” – vallotta mindig, és még kilencven felett is tele volt tervekkel, lányával közös magyar szakácskönyvön dolgozott, hiszen lelkében mindvégig büszke magyar maradt. Most ez a láng aludt ki végleg, de öröksége, szavai és tanításai örökké velünk maradnak.
