Mihalik Enikő, Magyarország talán legismertebb szupermodellje, legutóbb nem divatsikereiről vagy új kampányáról mesélt, hanem arról, milyen komoly backstage‑visszaélések történtek a karrierje korai szakaszában. A 2000‑es évek elején még alig léteztek elkülönített öltözők vagy privát helyiségek, ahol a modellek komfortosan készülhettek volna a kifutók és fotózások előtt – és Enikő erre most egészen rázós emlékeket idézett fel a Nőszintén című műsorban.
A beszélgetésben elmondta, hogy a kezdetekkor minden backstage egy nagy, nyitott tér volt, ahol a fotósok szabadon megjelentek és kattintgattak, akár akkor is, amikor a modellek még éppen öltöztek. Enikő nem sokat tagadott abból, amit átéltek: rengetegszer fordult elő, hogy bugyi nélkül várakozó vagy teljesen meztelen lányok mögött más modellek készültek a kamerák előtt – és sok esetben maga sem vette észre, hogy már fotózzák.
„Hihetetlen, hogy ez milyen volt régen, és mennyit változott ez az egész” – emlékezett vissza Enikő. Más modellekkel beszélgetve jutottak el oda, hogy már abban sem volt biztonságérzetük, mikor hol és hogyan öltöznek, hiszen ott helyben bárki benyúlhatott a kamerájával. A mai napig elképzelhetetlennek tűnik számára, hogy akkoriban nem voltak elkülönített öltözők, sem függönyökkel elválasztott privát terek, ahova a fotósok ne léphettek volna be.
A kialakult helyzetben rendre előfordult, hogy a fotósokat nem is igazán érdekelte, hogy kinek készítenek képeket: maga a ruhák dokumentálása volt a cél, de a kamera gyakran olyan pillanatokat is elkapott, amikor egyikük sem viselt semmit. Enikő azt is elmondta, hogy ezeknek a fotósoknak ma valószínűleg egy külső merevlemezük tele van olyan felvételekkel, ahol akár ő, akár más modellek teljesen meztelenül vannak.
Amikor arról kérdezték, vajon lehetett‑e nemet mondani, a válasz elkeserítő volt. „Sajnos ez attól függött, milyen szintű fotósról volt szó…” – mondta. A kevésbé ismert backstage fotósok valószínűleg abbahagyták volna a pillanatfelvételek készítését, ha megkérik rá, de a híresebb, neves fotósok esetében ezt meg sem merte volna tenni.
Érdekes módon Enikőt maga a meztelenség nem zavarja különösebben. „Free‑spirited child, szabadszellemű lélek vagyok” – magyarázta, hozzátéve, hogy már gyerekkorában is lelépett bikinifelső nélkül a strandra, és ma is ő az, aki elsőként kérdezi meg, ha egy helyen engedélyezett a topless fürdőzés. Ez a hozzáállás azonban nem tükrözi azt az ártalmatlan, művészi testkultúrát, amiről az ő eseteiben szó van: ezeknek a történeteknek mélyebb, komolyabb oldala is van, amely rávilágít arra, hogy a divatvilágban a modellek mennyire kiszolgáltatott helyzetben voltak korábban.
Mihalik Enikő neve így nemcsak a kifutók és magazinborítók ragyogásával forog együtt, hanem olyan backstage‑tapasztalatokkal is, amelyek most, több mint húsz évvel a modellkarrierje kezdete után nyilvánosságot kapnak, és rávilágítanak arra, mennyire megváltozott – vagy mennyire kellett volna megváltoznia – a divatipar hozzáállása a privát szféra és a modellek védelméhez.
