A Kincsvadászok villámgyorsan vált az egyik legnépszerűbb hazai televíziós produkcióvá, és ezzel együtt a benne szereplő kereskedők és szakértők is az ország kedvenceivé léptek elő. Mégis van valami, ami különösen megkülönbözteti őket más műsorok szereplőitől – egy kimondatlan, mégis nagyon is valós szabály, amelyhez mindannyian tartják magukat.
A reflektorfény azonban nem változtatta meg őket. Bár egyre többen ismerik fel őket az utcán, és egyre gyakrabban hívják őket különböző műsorokba, ők maguk továbbra is ragaszkodnak ahhoz az élethez, amit korábban éltek. Fertőszögi Péter művészettörténész nyíltan beszélt arról, hogy sosem tekintett magára sztárként, és a siker ellenére ugyanaz az ember maradt, aki mindig is volt. A mindennapjai továbbra is a munkáról szólnak, a műkereskedelem világában, nem pedig a televíziós szereplésekről.
Talán éppen ez az őszinte hozzáállás az, ami miatt a nézők ennyire közel érzik magukhoz őket. Nem akarnak többnek látszani annál, amik valójában: szakemberek, akik értik és szeretik azt, amivel foglalkoznak. A televízió számukra nem cél, hanem egy különleges lehetőség, amely időnként belép az életükbe – de nem határozza meg azt.
Kelen Anna is hasonlóan gondolkodik. Számára a tévézés nem karrierút, hanem egy izgalmas epizód, amely mellett ugyanúgy folytatja a mindennapi munkáját. Nem érzi úgy, hogy a képernyőhöz tartozna, és nem is törekszik erre. Sokkal inkább meg akar maradni annak az embernek, aki mindig is volt: egy szakmáját szerető, elhivatott művészettörténész.
És itt jön az a bizonyos határ, amit közösen húztak meg. Nemcsak egyéni döntésről van szó, hanem egyfajta szövetségről is a Kincsvadászok szereplői között. Egy kimondott szabályról, amely meghatározza, hogyan viszonyulnak a hirtelen jött ismertséghez. Tudatosan eldöntötték, hogy nem lépnek át olyan területekre, amelyekhez nem értenek, és nem vállalnak el bármit csak azért, mert ismertté váltak.
Ez a határ egyben védelmet is jelent számukra. Megóvja őket attól, hogy elveszítsék hitelességüket, ami a műsor egyik legnagyobb ereje. Hiszen a nézők pontosan azt értékelik bennük, hogy valódi emberek, valódi tudással, nem pedig szerepet játszó tévés karakterek.
A döntésük pedig egy újabb érdekes következménnyel járt: ha mégis felkérést kapnak más műsorokba, azt csak együtt vállalják. Nem külön-külön építik a saját „tévés karrierjüket”, hanem közösen maradnak meg annak a csapatnak, amely a képernyőn is látható. Ez a közös fellépés nemcsak egy szabály, hanem egyfajta lojalitás is egymás iránt.
Így válik érthetővé, miért érződik olyan különlegesnek a jelenlétük a képernyőn. Nem csupán egy műsor szereplői ők, hanem egy összetartó közösség, amely pontosan tudja, hol húzódik az a bizonyos határ – és miért érdemes azt soha nem átlépni.
