Kétségbeesett, gyomorszorító kálváriáról rántotta le a leplet a közkedvelt humorista, Aranyosi Péter, akinek fia életveszélyes helyzetbe került, miközben az édesapa tehetetlenül, külföldről volt kénytelen végighallgatni a telefonban a család küzdelmét a túlélésért. Minden egy hirtelen, késszúrásszerű hasi fájdalommal kezdődött, ami olyan elemi erővel terítette le a földre a fiút, hogy az édesanya azonnal érezte, itt bizony óriási a baj. A gyanú egyértelműen vakbélgyulladásra utalt, amely minden perc halasztással közelebb viszi a beteget a hashártyagyulladáshoz és a közvetlen életveszélyhez. Az aggódó anya azonnal tárcsázta a hivatalos központi segélyhívó számot, ahol a tünetek meghallgatása után határozottan a Dél-pesti Centrumkórházba irányították őket, megnyugtatva a családot, hogy ott jó kezekben lesznek. A rémült édesanya nem teketóriázott, azonnal autóba vágtázott a görcsökben vonagló gyermekkel, és nyolcezer forintért az intézmény huszadik kerületi épületéhez sietett, bízva a gyors orvosi segítségben. A kórház kapujában azonban olyan gyomros fogadta őket, amire legvadabb rémálmaikban sem mertek volna gondolni. Amikor kiszálltak a gépkocsiból, és a fiú a rettenetes, szinte elviselhetetlen fájdalmaktól roskadozva próbált eljutni az ajtóig, a portás hűvösen és ridegen állta útjukat. Feltette a kérdést, hogy mégis hova igyekeznek ilyen nagy sietséggel. Az anya azonnal vágta rá a választ, hogy a sebészeti osztályt keresik a sürgős ellátás miatt, mire a férfi rezignáltan közölte a sokkoló valóságot, miszerint az az osztály már egy teljes éve végleg megszűnt. A kétségbeesett asszony kérdésére, hogy most mégis mitévők legyenek, merre induljanak a fuldokló gyermekkel, a kapuőr csak annyit vetett oda, hogy menjenek be a belvárosba, ott hátha találnak ellátást.
A család fekete napja és a fojtogató rémület azonban ezzel még korántsem ért véget, sőt, az igazi tortúra csak ekkor vette kezdetét. Mire a belvárosi intézménybe átszáguldottak, a mutatók már reggel nyolc órát jeleztek, a fiú állapota pedig percről percre drámaibban romlott. A folyosón újabb másfél órás, végeláthatatlan és lélekölő várakozás következett, miközben a kölyök iszonyú kínok között, jajgatva várta, hogy végre egyetlen orvos is ránézzen. Fél tíz lett, mire végre megtörtént az első érdemi orvosi vizsgálat, amely egyértelműen igazolta a legsötétebb sejtést, vagyis a súlyos vakbélgyulladást. De a megváltást jelentő műtőasztal helyett újabb döbbenetes csapás érte őket. Egészen délután tizenhárom óráig, azaz további három és fél órán át hagyták a gyereket a rideg falak között várakozni, mire az arcukba vágták a diagnózist, miszerint elkerülhetetlen a műtét, de azt nem áll módjukban ott elvégezni. Egy másik, távoli kórházba kell átmenniük, ám a döbbenet tetőfokaként közölték, hogy mentőautót egyáltalán nem tudnak biztosítani a szállításra.
A hivatalos személyzet hidegvérrel azt javasolta, hogy az effektíve azonnali, életmentő műtétre váró fiatal fiú menjen át taxival, vagy egyszerűen szálljon fel a metróra, és tömegközlekedéssel zötykölődjön el a másik kórházba. Hogy jogilag fedezzék magukat, a tehetetlen anyával és a fiúval aláírattak egy hivatalos papírt is, amely kimondta, hogy a saját felelősségükre távoznak az intézményből. A fiatal fiú még órákon át nyöszörgött és szenvedett a kínoktól, mire végül az éjszaka közepén, éjfélkor végre megműtötte őt egy arab származású sebész, Abdul Abdulah, akinek a nevét is alig tudták kibetűzni a később kézhez kapott zárójelentésen. Aranyosi Péter dühétől és fájdalmától fűtve kijelentette, hogy a történtek messze túlmutatnak egyetlen család magánjellegű drámáján, és ez az eset kíméletlenül rávilágít az egész egészségügyi ellátórendszer mély és aggasztó problémáira, hiszen a paloták építése helyett sokkal fontosabb lenne, hogy a rászorulóknak minden helyzetben jusson egy működő mentőautó.
