Mácsai Pál neve egybeforrt a maximalizmussal és a magyar színházi élet megkerülhetetlen profizmusával, ám most olyan területre merészkedett, ahol saját bevallása szerint korántsem mozog olyan magabiztosan, mint a színpad deszkáin. Az Örkény István Színház igazgatója, aki generációk példaképe, most lerántotta a leplet a magánélete legféltettebb titkairól, és meglepő őszinteséggel beszélt arról, hogyan látja magát szülőként. Aki azt hitte, hogy a színészlegenda otthon is mindent kézben tart, az nagyot tévedett: a művész egyáltalán nem kímélte önmagát az értékelésnél.
A Kossuth-díjas színművész nem kertelt, amikor mérlegre tette szülői teljesítményét. Saját bevallása szerint, ha osztályoznia kellene magát ebben a rendkívül felelősségteljes szerepben, egyáltalán nem adna magának jeles bizonyítványt. Sőt, a szavai mindenkit váratlanul értek, hiszen úgy fogalmazott, hogy apaként mindössze egy kegyelemkettest ítélne meg saját magának. Ez a megdöbbentő önkritika egy olyan embertől származik, akit a közönség szinte tévedhetetlennek lát, ám a négy fal között ő is csak egy esendő édesapa, aki folyamatosan vívódik a döntései és a mulasztásai miatt.
A népszerű színész őszintén kifejtette, hogy az élete során elkövetett hibák súlya leginkább akkor nehezedik rá, amikor a gyermekeire gondol. Mácsai szerint a szülői lét egy véget nem érő tanulási folyamat, amelyben ő maga is rengetegszer elbukott. Úgy érzi, sokszor nem volt jelen úgy, ahogy azt a családja elvárta volna, vagy ahogy ő maga szerette volna. Ez a belső feszültség és a múltbéli mulasztások felemésztik a művészt, aki nem fél kimondani: az apaság az a színpad, ahol a legnehezebb jól játszani.
A vallomás során az is kiderült, hogy Mácsai Pál számára a legfájóbb pontot a hiányérzet jelenti. Úgy gondolja, hogy a karrierje és a színház iránti olthatatlan szenvedélye sokszor elszívta az energiát a családi tűzhely mellől. Bár a gyerekei számára ő a biztos pont, ő maga mégis úgy érzi, adós maradt valami nagyon fontos dologgal. Ez a fajta kíméletlen őszinteség ritka a sztárvilágban, hiszen legtöbben a tökéletesség látszatát próbálják fenntartani, de Mácsai inkább az arcunkba vágta az igazságot: ő is csak egy ember, aki elrontotta, amit csak lehetett.
A beszélgetés során felsejlett egy olyan apa képe, aki bár imádja a gyermekeit, mégis folyamatosan a múlt árnyaival küzd. Nem keres kifogásokat, nem mutogat másra, egyszerűen csak vállalja a felelősséget azért, hogy nem tudott mindig ott lenni. Ez a kegyelemkettes, amit saját magának adott, valójában egy segélykiáltás és egyben egy mély megkönnyebbülés is: végre kimondhatta, amit oly régóta hordozott a lelkében. A színházigazgató szavai mély nyomot hagytak mindenkiben, hiszen bebizonyította, hogy a legnagyobb sikerek sem pótolhatják azt az időt, amit nem töltöttünk el szeretteinkkel.
