A Mokka stúdiójában a levegő is megfagyott kedd reggel, amikor Szigligeti Ivett leült a műsorvezetőkkel szemben. Az influenszer és kétgyermekes édesanya bár próbált erős maradni, a hangja már az első mondatoknál elcsuklott, és végül képtelen volt visszatartani a könnyeit. Egy olyan sebet tépett fel a beszélgetés, amely valószínűleg soha nem fog teljesen begyógyulni: Ivett élete legnehezebb időszakáról, imádott édesapja elvesztéséről vallott kendőzetlen őszinteséggel. A gyász súlya láthatóan még mindig ott mázsás teherként a vállán, és hiába telt el azóta bizonyos idő, a veszteség feldolgozása egyelőre elérhetetlen távolságnak tűnik számára.
Ivett elmesélte, hogy az édesapjával való kapcsolata különleges volt, egyfajta lelki szimbiózisban éltek, így a távozása nemcsak egy űrt hagyott maga után, hanem alapjaiban rengette meg a biztonságérzetét. A stúdióban ülve felidézte azokat a pillanatokat, amikor rájött, hogy nincs többé kit felhívnia, ha tanácsra van szüksége, és nincs kihez odabújni, ha baj éri. A fájdalom annyira frissnek tűnt, mintha csak tegnap történt volna a tragédia. Elmondása szerint a legnehezebb az volt, amikor ráébredt, hogy a gyermekeinek is el kell magyaráznia a megmagyarázhatatlant: miért nem jön többet a nagypapa.
A beszélgetés során kiderült, hogy Ivett sokáig próbálta elfojtani magában az érzelmeket, menekült a munka és a napi rutin mögé, de a gyász végül utolérte. A Mokka adásában elhangzott vallomása során kifejtette, hogy volt idő, amikor még a legegyszerűbb napi teendők elvégzése is emberfeletti küzdelemnek bizonyult számára. A könnyeivel küszködve beszélt arról, hogy a környezete bár próbálja támogatni, ezt az utat végül mindenkinek egyedül kell bejárnia. Nem titkolta, hogy sokszor érzi magát elveszettnek, és a hiányérzet olyankor a legerősebb, amikor valami örömteli dolog történik az életében, amit legszívesebben az édesapjával osztana meg először.
A nézők egy teljesen új arcát láthatták az influenszernek, aki a közösségi médiában általában a tökéletes, csillogó világot mutatja. Most azonban lehullott az álarc, és ott maradt egy törékeny nő, aki kislányos őszinteséggel zokogott a kamerák előtt. Ivett elárulta, hogy még mindig keresi a kapaszkodókat, és bár a gyermekei mosolya ad neki erőt a mindennapokhoz, az édesapja iránti vágyódás és a fájdalmas emlékezés minden egyes nap részévé vált. A stúdióban mindenki érezte, hogy ez nem csupán egy tévés interjú volt, hanem egy segélykiáltás és egyben tisztelgés egy elveszített szerett előtt, akinek az emléke örökké Ivett szívében él majd. A mélypontokról való beszámolója sokak számára tanulságos lehetett, hiszen megmutatta, hogy a gyásznak nincs menetrendje, és még a legerősebbnek tűnő emberek is összeomolhatnak a veszteség súlya alatt.
