Vajek Jutka neve egyet jelent a Magyar Televízió aranykorával, ám a legenda most olyan titkokról rántotta le a leplet, amelyek évtizedekig a falak mögött maradtak. Harminc hosszú, munkával teli év után a népszerű tévés egyik pillanatról a másikra döntött úgy, hogy hátat fordít mindennek. Nem volt búcsúparti, nem voltak könnyes elköszönések, csak a fojtogató feszültség és egy hirtelen elhatározás, amely örökre megváltoztatta az életét. Jutka a TV13 csatorna Magánbeszélgetés című műsorában, Juszt László előtt nyitotta meg a szívét, és őszintén vallott arról a drámai napról, amikor végleg besokallt.
A feszültség már a rendszerváltás hajnalán tapintható volt a stúdiókban. Bár a politikai fordulatot még senki sem látta tisztán, Jutka már akkor érezte, hogy a közeg, amit annyira szeretett, lassan mérgezővé válik. „Nagyon sok mindennel nem értettem egyet” – emlékezett vissza a feszült hangulatra. A változások kegyetlen gyorsasággal söpörtek végig a folyosókon. Egyik napról a másikra új főnökök érkeztek, akik egy egészen más stílust képviseltek. Jutka felidézett egy pillanatot, amikor Rangos Katival utaztak a liftben, és a levegőben vibráló feszültségtől konkrétan rosszul lett. Nem a szakmai tudást kérdőjelezte meg, hanem azt a megalázó módot, ahogyan az emberi kapcsolatokat és a hierarchiát kezelték az új főszerkesztők.
Az utolsó csepp a pohárban egy Kupa Mihály-interjú volt. Az adóügyek akkoriban mindenkit lázban tartottak, és Jutka profi munkát akart végezni. A vágószobában azonban falakba ütközött. A montázsszerkesztő, aki már az új vezetés embere volt, úgy kezelte a legendás tévést, mintha ott sem lenne. A férfi némán, Jutka véleményét teljesen figyelmen kívül hagyva szabdalta szét az anyagot. „Ez se kell. Az se kell. Vegyük ki” – hangzottak a rideg utasítások. Amikor Jutka csendben megkérdezte, miért van erre szükség, csak egyetlen, arrogáns választ kapott: „Csak.”
Ebben a pillanatban valami végleg eltört Vajek Jutkában. Nem vitatkozott tovább, nem könyörgött szakmai alázatért. Átment a szomszédos szobába, és felhívta a jogászt azzal a határozott szándékkal, hogy azonnal meg akar szabadulni az intézménytől. Megtudta, hogy főmunkatársként nem is a főszerkesztőhöz, hanem az elnökhöz tartozik, így egyenesen az elnöki irodába vette az irányt. Bár a titkárnő próbálta útját állni, Jutka nem hagyta magát. Bekopogott az éppen tárgyaló intendánshoz, és csak ennyit mondott: „Egy autogramot kérek.” Amikor az elképedt vezető megkérdezte, hogy ezt komolyan gondolja-e, Jutka határozottan rávágta: „Véresen komolyan.” Az aláírás után felemelt fejjel távozott, és azzal a lendülettel lezárta életének azt a fejezetét, amely harminc éven át meghatározta a mindennapjait.
