Húsz hosszú, érzelmekkel és küzdelmekkel teli esztendő telt el azóta, hogy Epres Attila és Madarász Éva élete visszavonhatatlanul összefonódott. A kerek évforduló alkalmából a színésznő és író olyan mélységű vallomást tett közzé a közösségi oldalán, amely mellett senki sem tudott szó nélkül elmenni. A sorokból nem egy hétköznapi házasság, hanem egy sorsszerű egység képe rajzolódik ki, ahol a határok már rég elmosódtak két ember között. Éva őszintén leírta, hogy két évtized után már nem egyszerűen szereti a férjét, hanem úgy érzi, a lénye minden porcikájában, mozdulatában és hangjában ott van a másik fél is. Ez a fajta közösség az éjszakákban és nappalokban, az Óperenciás-tengeren is túl, egészségben és a legnehezebb betegségben is kovácsolódott.
A kapcsolatuk azonban nem csak a romantikáról szólt, hiszen az élet a legkeményebb próbatételek elé állította őket. Amikor Epres Attilát megtámadta a rettegett rákbetegség, a család világa egy pillanatra megrendült, de Éva volt az a szikla, akin nem látszott a félelem. A színész korábban elárulta, hogy bár felesége soha nem mutatott gyengeséget a jelenlétében, később kiderült, hogy csak előtte tartotta magát ilyen hősiesen. Miközben a művész sugárkezelésekre járt és az igazságtalanság érzésével küzdött, Éva mosollyal és töretlen optimizmussal tartotta a lelket nemcsak férjében, hanem közös fiukban is. Mindvégig azt sulykolta, hogy túl lesznek rajta, és ez a tartás volt Attila gyógyulásának egyik legfőbb záloga.
A vallomásában Éva hangsúlyozta, hogy Attila számára ma is pontosan az a férfi, aki annak idején, az első pillanatban felkeltette az érdeklődését. Semmit sem kopott a varázs, sőt, az évek alatt átélt megpróbáltatások – beleértve a világjárvány nehézségeit is – csak még szorosabbra fűzték a köteléket. Volt idő, amikor a színész kevesebb szerepet vállalt, és inkább a szinkronstúdiók mélyén dolgozott, hogy több időt szentelhessen a családnak és a két kisgyermeküknek, Éva pedig minden élethelyzetben biztos hátországot jelentett.
„Ami vagyok, abban már örökre benne vagy te is” – írta Éva, kifejezve azt a megbonthatatlan szövetséget, amelyben már nem létezik külön „én” és „te”, csak a „MI”. Ez a húsz év nem csupán az eltelt időről szól, hanem egy olyan közös történetről, amelyben minden egyes mozdulat és minden kimondott szó a másik felé mutat. A színésznő sorai emlékeztetnek mindenkit arra, hogy az igaz szerelem nem a gondtalan napokon, hanem a legmélyebb válságok idején mutatja meg valódi erejét, és hogy egy életen át tartó kötelékhez nem elég a szenvedély, ahhoz a másik feltétel nélküli támogatása és a jelenlét gyógyító ereje is szükséges.
