A magyar színházi élet egyik legnagyobb élő legendája, Gálvölgyi János neve évtizedek óta egyet jelent a minőséggel és a páratlan humorral, ám a színfalak mögött egy egészen másfajta örökség formálódott az évek alatt. Bár a művész lányai közül Dorka volt az, akit végül visszavonhatatlanul beszippantott a színház varázslatos, de embert próbáló világa, az útja minden volt, csak nem kikövezett diadalmenet. Dorka ma már elismert szakemberként, a Hatszín Teátrum igazgatójaként bizonyítja rátermettségét, de a kezdeteknél még ő maga sem sejtette, hogy a sorsa ennyire szorosan összefonódik majd az édesapja hivatásával.
Dorka őszintén vallott arról, hogy gyerekként egyáltalán nem készült tudatosan erre a pályára, sőt, kifejezetten távol állt tőle a gondolat, hogy a rivaldafény közelében dolgozzon. A családi vacsoráknál természetesen mindig téma volt a szakma, hiszen Gálvölgyi János élete a színpad, de a lányai számára ez inkább a mindennapok természetes velejárója volt, semmint elérendő cél. Dorka számára a fordulópontot nem a színészi ambíciók hozták el – hiszen soha nem vágyott arra, hogy a maszkok mögé bújjon –, hanem az a háttérmunka, az a szervezői kreativitás, ami nélkül egyetlen előadás sem jöhetne létre.
A beszélgetés során fény derült arra is, hogy a Gálvölgyi név viselése nemcsak büszkeség, hanem hatalmas felelősség is egyben. Dorka mindig is kínosan ügyelt arra, hogy ne az édesapja sikerein felkapaszkodva érjen el eredményeket, hanem saját jogán vívja ki a szakma elismerését. Amikor a Hatszín Teátrum vezetésébe kezdett, sokan csak a híres utódot látták benne, de ő kitartó munkával és tűpontos vízióval bebizonyította, hogy a vérében van a színházvezetés minden csínja-bínja. Az apa-lánya kapcsolatuk ma már egy különleges szakmai szövetséggel is kiegészült, ahol a kölcsönös tisztelet és a kritikus szemlélet kéz a kézben jár.
Gálvölgyi János másik lánya, Eszter, bár szintén mélyen tiszteli a családi hagyományokat, egy teljesen más irányba indult el, így a „színházi staféta” egyértelműen Dorka kezébe került. Dorka elmesélte, hogy a színházigazgatói székben töltött mindennapjai tele vannak kihívásokkal, hiszen a mai gazdasági környezetben egy magánszínházat fenntartani felér egy folyamatos kötéltánccal. Ennek ellenére egyetlen percig sem bánja, hogy végül engedett a színház csábításának, hiszen ebben a közegben érzi magát igazán otthon, még akkor is, ha ez a világ sokszor kíméletlen és mindent felemésztő.
