A magyar operettvilág koronázatlan királynője, Oszvald Marika évtizedek óta a felhőtlen jókedv és az örökmozgó energia szimbóluma, ám most napvilágra kerültek a múlt azon sötétebb pillanatai, amikor a mosoly mögött valódi fájdalom és könnyek rejtőztek. Kevesen gondolták volna, hogy a színpadon oly tökéletes összhangban mozgó páros, Marika és Csere László közös története nem indult zökkenőmentesen. Sőt, a törékeny szubrett számára az első időszak valóságos érzelmi hullámvasút volt, amelynek végén gyakran a könnyeivel küszködve hagyta el a próbatermet.
Minden 1989-ben kezdődött, amikor a Budapesti Operettszínház akkori teljhatalmú ura, a legendás Vámos László úgy döntött: egymás mellé osztja a 150 centiméter magas Oszvald Marikát és a nála jóval robusztusabb, 191 centis Csere Lászlót a Cirkuszhercegnő című darabban. A hatalmas, több mint negyven centis magasságkülönbség azonban kezdetben nem komikumot, hanem kőkemény küzdelmet szült. Marika egyszerűen nem találta a helyét az óriás mellett, a tánclépések kivitelezhetetlennek tűntek, a fizikai korlátok pedig annyira frusztrálták a művésznőt, hogy az elkeseredettségtől rendszeresen sírva fakadt a próbák alatt. Úgy érezte, ez a párosítás kudarcra van ítélve, és soha nem fognak tudni méltó módon megjelenni a közönség előtt.
A kétségbeesett helyzetben végül édesapja, az elismert operettszínész Oszvald Gyula tartotta benne a lelket, aki bölcsen látta előre azt, amit lánya akkor még elképzelni sem tudott: ez a furcsa kettős lesz a műfaj legnagyobb sikere. És valóban, a kezdeti könnyek után a páros olyannyira összekovácsolódott, hogy a 80-as és 90-es években elválaszthatatlanokká váltak. Csere László nem csupán kolléga lett, hanem Marika hivatalos „turnéférje”, aki a világ minden tájára elkísérte a szubrettet, és az utazások során szinte szorosabb kötelék fűzte őket egymáshoz, mint egy valódi házaspárt.
A közös évek persze nem múltak el abszurd jelenetek nélkül sem. Emlékezetes maradt az az eset, amikor egy végzetes félreértés miatt Sátoraljaújhelyre siettek egy fellépésre, ahol Marika a tőle megszokott temperamentummal kezdte dörömbölni a művelődési ház zárt ajtaját, követelve, hogy engedjék be sminkelni és készülni. A dühödt kopogtatásra végül egy álmos portás jelent meg, aki szárazon közölte a sokkos állapotban lévő művésznővel a megdöbbentő igazságot: a fellépésük nem azon a délutánon, hanem pontosan egy hónappal később lett volna esedékes. A drámai feszültség akkor azonnal nevetésbe fordult, és a „házaspár” végül egy közeli étteremben ünnepelte meg a potyautat, bizonyítva, hogy a kezdeti zokogástól milyen hosszú és boldog utat tettek meg együtt az operett rögös színpadán.
