A magyar színjátszás aranykorának egyik legfényesebb csillagaként tisztelt Gobbi Hilda neve évtizedek óta összeforrott a tehetséggel, az adakozással és a Bajor Gizi Színészmúzeum nevével. Ám a csillogó felszín alatt, amelyre a közönség emlékezni kíván, egy jóval sötétebb, fojtogató valóság húzódott meg, amelyről most, Berek Kati posztumusz megjelent visszaemlékezései nyomán újra beszél a szakma. A Kossuth-díjas legenda önéletrajzi kötete, a Tájkép magammal, nem csupán a szakmai sikerekről mesél, hanem kíméletlen őszinteséggel tárja fel azt a hatalmi gépezetet, amelyet a kor egyik legbefolyásosabb színésznője, Gobbi Hilda működtetett a Nemzeti Színház falain belül.
Berek Kati vallomása szerint a pályakezdés nem a dicsfényről, hanem egy küzdelmes, folyamatos menekülésről szólt. A fiatal színésznő számára a színház folyosói nem a művészet templomát, hanem egy félelmetes vadászterepet jelentettek, ahol Gobbi Hilda szinte rettegésben tartotta a kiszemelt fiatal lányokat. A történetek szerint a híres színésznő nem tűrte az elutasítást, és azok a pályakezdő tehetségek, akik nem voltak hajlandóak behódolni az akaratának, pillanatok alatt a szakmai perifériára kerültek. Berek Kati felidézte azt a fojtogató légkört is, ahol a társulati vacsorák egyfajta erődemonstrációvá váltak, ahol Gobbi Hilda parancsoló hangon dirigált, mint egy kegyetlen hadvezér. Egy alkalommal, amikor Berek Katinak a fiatal karmestertől, Blum Tamástól kellett segítséget kérnie, hogy megszabaduljon a nemkívánatos közeledéstől, a katarzis csak évekkel később következett be. Egy közös beszélgetés alkalmával, amikor Gobbi Hilda végül elengedte a lányt, a szavak – Tehetséges vagy, nem kell lefeküdnöd velem – nem megnyugvást, hanem egy évtizedes hatalmi játszma lezárását jelentették.
A kulisszák mögötti sötét titkok azonban nem merültek ki a zaklatásban. A szakmai körökben évtizedek óta suttognak egy olyan állítólagos múltról, amely még a szocializmus sötét éveibe nyúlik vissza. Sokan úgy vélik, hogy Gobbi Hilda és a korszak rettegett igazgatója, Major Tamás sorsa szorosan összefonódott egy hamis tanúzással teli perben, amely egy halálos ítélettel végződött. Ez a súlyos titok adhatott magyarázatot arra, miért élvezhetett a színésznő olyan kivételes politikai védettséget, amely még a korszak legkeményebb diktatúrájában is érinthetetlenné tette. Miközben Gobbi Hilda saját életrajzában egy gyermekkori traumával magyarázta a férfiak iránti mély undorát és a nők felé fordulását, a színészkollégák emlékezete egy egészen más, kiszámíthatatlan és gyakran kegyetlen embert őrzött meg.
Szalay Kriszta, aki pályája kezdetén még osztozhatott a színpadon az idős, betegeskedő Gobbi Hildával, egészen más arcát látta a legendának. A Spiró György Csirkefejében vagy az Esküvő című darabban töltött közös munka során a fizikailag meggyengült színésznő már nem jelentett veszélyt a fiatalokra, de a tragikus szerepek súlya – mint például az unoka kérdése: mikor fogsz megdögleni – még a veterán színésznőnek is kijutott. Ez a kettősség – az adakozó, a színházi világot építő nagyasszony és a hatalmával visszaélő, rettegett kolléga – teszi Gobbi Hilda alakját ma is annyira összetetté és nyugtalanítóvá. A most napvilágra került részletek újraírják azt a képet, amelyet eddig a Nemzet Színészéről alkottunk, és emlékeztetnek minket arra, hogy a színházi világ függönyei mögött gyakran olyan történetek rejtőznek, amelyekre nem mindenki áll készen.
