A magyar színjátszás egyik legmeghatározóbb alakja, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Molnár Piroska élete évtizedek óta a közönség szeme előtt zajlik. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznő azonban most olyan mélységekbe engedett betekintést, amelyről korábban ritkán beszélt. Bár szakmailag csúcsra ért, és a nézők a legkülönbözőbb karakterekben imádják, a színfalak mögött egy egészen más, drámai küzdelemmel teli valóság húzódik meg. A színésznő őszintén vallott arról, hogy a karrierje árát a magánéletében kellett megfizetnie, és hogy a hivatása iránti olthatatlan szenvedélye milyen fizikai és lelki terheket ró rá nap mint nap.
Molnár Piroska élete során nem volt szerencsés a szerelemben, amit ma már tárgyilagos, ám kissé fájdalmas őszinteséggel szemlél. Mint mondja, ez részben saját döntése volt, másrészt a sors fintora. Első házasságát mindössze 23 évesen kötötte a neves zeneszerzővel, Eötvös Péterrel, akitől gyermeke is született. Bár a frigy rövid életűnek bizonyult, a kapcsolatuk nem ért véget: az elmúlt években szinte napi szinten tartották a kapcsolatot, és a zeneszerző tavaly bekövetkezett halála előtti utolsó héten a színésznő végig mellette volt. Molnár Piroska felidézte, hogy az egykori házassága azért is futott zátonyra, mert a férje nem tudta volna elfogadni azt az áldozatot, amelyet a színésznő a karrierje érdekében hozott. Eötvös Péter munkája iránti elkötelezettsége ugyanis ütközött azzal a feltétlen odaadással, amelyet Molnár a színjátszásnak szentelt. Végül a sors úgy hozta, hogy Eötvös olyan társra lelt, akitől ezt az önfeláldozást megkaphatta, Molnár Piroska pedig egyedül maradt, hivatásának élve a szívvel-lélekkel.
A művésznő számára a színpad jelenti az egyetlen biztos menedéket. Bár ma már tudatosan kerüli az új szerepvállalásokat, még mindig tíz különböző darabban áll színpadra, ami ebben az életkorban emberfeletti teljesítmény. Az előadások után azonban a valóság kegyetlenül utoléri: minden este úgy tér haza, hogy fizikailag és lelkileg is teljesen összetörtnek érzi magát, és sokszor úgy érzi, képtelen tovább csinálni. Ilyenkor a baráti kötelékekbe kapaszkodik: felhívja pályatársát, Pogány Juditot, akivel kölcsönösen támogatják egymást. Kiderül, hogy a küzdelem közös, a fáradtság pedig ismerős mindkettőjüknek, mégis erőt vesznek magukon. A színésznő szerint ez a fajta kötelességtudat egy olyan régi iskolából ered, ahol a szakmai tisztesség mindennél előbbre való volt; nem teheti meg a közönséggel és a kollégákkal sem, hogy cserbenhagyja őket. Amíg a fények kigyulladnak és színpadra lép, minden fájdalom megszűnik, a színpad egyfajta más tudatállapot, ahol a mindennapi bajok köddé válnak.
Visszaemlékezve pályafutása meghatározó időszakára, Molnár Piroska a kaposvári éveket jelölte meg fénykoraként. Az akkori közösség – többek között Koltai Róbert, Csákányi Eszter, Máté Gábor és Jordán Tamás társaságában – egyfajta egymást nevelő szellemi műhely volt. Nem voltak szavak, mégis mindenki tudta a dolgát; finom jelzésekkel, kölcsönös odafigyeléssel formálták egymást. A színésznő bevallotta, hogy fiatalon ő is pökhendi, magabiztos volt, aki azt hitte, a világ körülötte forog, de ezek a nagyszerű kollégák jó irányba terelték. Ma, nyolcvan év körüli legendaként visszanézve arra az időszakra, a színésznő csak csodálkozik, milyen hihetetlen gyorsasággal száguldott el az idő.
