A Nemzet Színésze, a magyar színháztörténet élő legendája, Bodrogi Gyula szerdán betöltötte a 92. életévét, és ahogy azt tőle megszokhattuk, most is bebizonyította, hogy a derű és az életigenlés a legjobb ellenszer az évek múlása ellen. Az ünnepelt művész nem egy csendes szobában, hanem a munka sűrűjében, próbára sietve fogadta a gratulációkat, miközben huncut mosolya elárulta: esze ágában sincs lassítani. Bár a számok bűvöletében élünk, ő maga igyekszik nem tudomást venni róluk, mert szerinte a 92 év csak akkor tűnik soknak, ha az ember túl sokat töpreng rajta.
Az ünneplés egyik legmeghatóbb pillanata a Nemzeti Színházban zajlott, ahol a kollégák váratlanul, egy közös énekléssel lepték meg a művészt. A pillanat annyira őszinte és szívhez szóló volt, hogy a legenda szemébe könnyek szöktek – a szeretet ereje még őt, a sokat látott színpad királyát is képes volt váratlanul érni. Bodrogi Enikő, a művész unokája is elkísérte nagyapját a televíziós köszöntésekre, ahol egy fájdalmas űr is felsejlett: az idén januárban elhunyt örök társ és barát, Voith Ági hiánya. Ez volt az első olyan születésnap, amikor a családi asztalnál már nem ülhetett ott a imádott partner, ami mély nyomot hagyott az ünnepi
hangulaton.
A születésnapi menü tekintetében Bodrogi Gyula nem kért lehetetlent, csupán a szívének oly kedves, klasszikus ízeket: egy gazdag erőlevest tojással, utána pedig egy tisztességes adag túrós csuszát, alaposan lepirítva és rengeteg, ropogós tepertővel megszórva. A gasztronómiai élvezetek mellett a művész a tőle megszokott szellemességgel beszélt a fogadalmakról is. Elárulta, hogy egyetlen sziklaszilárd ígérete van csupán: soha nem tesz semmiféle fogadalmat, és ezt a szabályt az elmúlt kilenc évtizedben mindig sikerült betartania.
A gyerekkori emlékek is felelevenedtek, hiszen a Csukás Meserádiónak adott interjújában elmesélte, hogy kisfiúként még a virgácsnak is örülni tudott, mert imádott kapni – legyen az egy egyszerű ceruza vagy bármilyen apróság. Ez a fajta gyermeki lelkesedés és az adni tudás öröme az, ami a mai napig hajtja őt a színpadon is. Bár bottal jár, és a fizikai erőnléte már nem a régi, a hivatása iránti alázat és a közönség szeretete olyan energiákat mozgósít benne, amelyek minden nehézségen átsegítik. Ahogy ő fogalmazott: amíg az élet szembe tud jönni vele, addig ő is élni fog, és a következő 4-5 évet is szívesen vállalja még a világot jelentő deszkákon.
