A magyar történelem egy különleges, méltóságteljes fejezete fejeződött be végérvényesen, amikor Hajnóczky Béla, az ország utolsó huszárhadapródja örökre lehunyta a szemét. Nem csupán egy ember távozott, hanem az a tartás és vitézi szellem, amely egykoron a magyar honvédség büszkeségét jelentette. Béla bácsi élete maga volt a megelevenedett történelem, egy olyan korszak tanúja, amelyről ma már csak a történelemkönyvek megsárgult lapjain olvashatunk. Halálával az utolsó élő kapocs is megszakadt a régi világ lovas katonái és a jelenkor között.
A nemes lelkű veterán távozása pótolhatatlan űrt hagy maga után. Hajnóczky Béla nemcsak a rangjára volt büszke, hanem arra az értékrendre is, amelyet a hadapródos évek alatt sajátított el. A fegyelem, a hazaszeretet és a lovak iránti alázat végigkísérte hosszú élete minden egyes napján. Akik ismerték, pontosan tudták, hogy még idős korában is ott élt benne az a fiatal katona, aki egykoron fénylő csizmában, peckesen állt a szemle elé. Az emlékezetében még élénken éltek a vágták, a kardcsörtetés és az a bajtársiasság, amely csak azokat köti össze, akik együtt szolgáltak a zászló alatt.
Az utolsó huszárhadapród története nemcsak a harcokról szólt, hanem a túlélésről és a méltóságról is. A háborús évek viharai után is megőrizte hitét és optimizmusát. Gyakran emlegette a régi szép időket, amikor a lovas katona még a társadalom megbecsült oszlopa volt. Szavai mögött mindig ott rejlett az a mély érzelem, amivel a múlt emlékeit ápolta. Mindig hangsúlyozta, hogy a huszár nem csupán egy egyenruha, hanem egy életforma, egy lelki állapot, amelyet az ember a sírig hordoz.
Béla bácsi utolsó útjára készülve a család és a tisztelők egy emberként gyászolnak. Egy olyan hős távozott, aki sosem kérkedett érdemeivel, mégis minden mozdulatával a tiszteletet parancsolta. A lovas hagyományőrzők számára ő volt az iránytű, az élő példakép, aki megmutatta, hogyan kell emelt fővel viselni a sors csapásait és a kor előrehaladtát. Most, hogy a trombitaszó elcsendesült, csak a néma csend és a mély tisztelet maradt utána. Nyugodjon békében az utolsó hadapród, akinek alakja örökké ott vágtat majd a magyar emlékezet végtelen mezőin.
