A naptára zsúfolásig tele van fellépésekkel, és még 77 évesen is ugyanaz az izgatott várakozás tölti el, mint pályája elején. Gálvölgyi János számára a színpad nem rutin, hanem minden este új kihívás – egyfajta belső kényszer, amely nem engedi, hogy félgőzzel dolgozzon.
Reggelente gyakran azzal a gondolattal ébred, hogy este bizonyítania kell. Nem magának, hanem a közönségnek. Azt mondja, ha egyszer csak „ellötyögne” egy előadást, azt mindenki észrevenné – és ezt ő soha nem engedné meg magának. Ez a fajta belső feszültség nem csökkent az évek alatt, sőt, mintha egyre erősebb lenne benne.
Miközben a színpadon magabiztos és energikus, a hétköznapokban egészen más dolgok is próbára teszik. Például a tél, amit egyenesen ki nem állhat. A csúszós utak, a latyak, a hideg – mindez számára nemcsak kellemetlen, hanem kifejezetten megterhelő. Különösen akkor, amikor este el kell indulnia játszani, és közben a feleségét otthon hagyja a rossz időben. Ilyenkor csak abban bízik, hogy Judit nem indul el sehova.
A család azonban minden nehézségen átsegíti. Lányai, Eszter és Dorka, mindig mellette állnak, és olyan erős kötelék fűzi össze őket, amelyben a támogatás magától értetődő. Bár ő maga is elismeri, hogy fiatalabb korában nem mindig tudott tökéletes egyensúlyt teremteni munka és magánélet között, ma már úgy érzi, harmónia mégis kialakult.
Ő maga mindig két lánygyermekről álmodott, és ezt az álmot meg is kapta az élettől. Amikor kicsik voltak, igyekezett minden szabad percét velük tölteni: mesélt nekik, diavetítéseket tartott, és próbált jelen lenni, amennyire csak tudott. Ma már inkább visszahúzódóbb: egy előadás után hazamegy, és csendben eltűnik a világ elől. Nem viszi haza a „színész szerepet”.
Ami a nagypapai szerepet illeti, őszintén bevallja: nem a klasszikus nagypapa típus. Tudja, hogy az unokákra nem mindig jutott annyi ideje, amennyit szeretett volna, és ezért bocsánatot is kér tőlük. Mégis, amikor együtt vannak, az számára valódi öröm.
És ott van mellette Judit – több mint hat évtizede. Kapcsolatuk nem a nagy gesztusokra épül, hanem apró, hétköznapi figyelmességekre. Gálvölgyi ma is igyekszik a felesége kedvében járni: elviszi bevásárolni, odafigyel rá, és mindennap tesz valamit azért, hogy a kapcsolatuk működjön.
Azt mondja, egy hosszú házassághoz elengedhetetlen a türelem és a tolerancia – és ebben elsősorban a felesége jeleskedett, de ő sem maradt adós az igyekezettel. Az életük nyugodt ritmusban telik: rengeteget olvasnak, könyvek veszik körül őket, és a közös mindennapok egyszerűsége adja meg számukra a biztonságot.
Mégis van egy apró dolog, ami időnként feszültséget hoz közéjük: amikor este hazaér, és elkezdi kapcsolgatni a televíziót. Judit ezt sosem szerette igazán – de talán pont ezek az apró különbségek teszik élővé a kapcsolatukat.
A színész közben tisztában van azzal is, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor vissza kell lépnie. Szerinte nem szabad megvárni, amíg a közönség sajnálattal néz a színpadon álló művészre. Addig kell játszani, amíg öröm és erő van benne.
Ő azonban még nem érzi ezt a határt. Amíg lehet, amíg bírja, és amíg a közönség kíváncsi rá, addig ott akar lenni a színpadon. Mert számára ez nem munka – hanem az élet egyik legfontosabb része.
